BOKROS-E A BURKUS?

Nekünk magyaroknak van egy sajátosságunk arra, hogyan tájékozódjunk a világban függetlenül attól, hogy milyen a társadalmi berendezkedés, milyen szinten kötődünk a társadalomba, mi a szakmánk, vallásunk, pártállásunk. Ez az, ami megkülönböztet bennünket majd minden nemzettől.

Ez, az Igazság szerinti tájékozódás legmélyebb Magyar tulajdonságunk.

Ehhez az igazsághoz mérjük magunkat, egymást, és két pólus mentén különböztetünk: Igaza van vagy nincs Igaza. Nagy oka van ennek a megkülönböztetésnek. Lelkünk legmélyén a Teremtő Igéje mentén mozgunk.

A hetvenes évek elejétől egy nagyon kis társaság másképp kezdte vizsgálni néprajzunkat. Rövidesen kiderült, hogy az u.n. népművészeti motívumainknak tizenkét alaptípusa van a Zodiákusnak megfelelően, és ezekből épülnek a bonyolultabb rendszerek, például az Életfa. Azután kiderült a népballadák, majd a népmesék tizenkét alaptípusa, szokásaink, néptáncaink asztrálmítoszi szerkezete.(PAP G. és MOLNÁR V. József)

A Teremtő Isten kinyilatkoztatásai mentén építkezünk lelkileg és szellemileg, és ezt a rendező lényeget „rárajzoljuk” anyagi világunkra is. Minden néprajzi tárgyunk meditációs objektum, ami gondolkodásunkat, figyelmünket orientálja, a Jóisten irányába fordítja.

Mára már felismerhető. Őskori magaskultúránk máig átívelő rendkívül összetett, igen magas szinten strukturált tudásanyagáról van szó, mely minden időben képes volt megújulni, megtartani, túlélni. Néprajzunkat inkább mitológiának illene neveznünk, hisz a magaskultúrák szellemi produktumát mindenütt mitológiának nevezik.

Nem szokás kimondani, de Igazság ma is csak egyféle van. Isten Igazsága.

Ellentéte a hamisság, aljasság, önzés, nemtelenség, tukmálás, kiszorítás, lopás, másság, érdekorientáltság, stb. iszonyúan sokféle.

Kultúránk ahhoz az egyféléhez, az Igazsághoz kötött.

A mítosznak legalább három szintje van.(PAP, 1998)

A legkülső az életkép szintje, ami könnyen érthető és kezelhető. Voltaképpen egy történet, rendszerint pozitív kicsengéssel.

A középső szint az asztrálmítosz szintje, ahol a mítosz összekötött, a csillagos ég kinyilatkoztatott egyetemes jelzőrendszerével. A mítosz ettől kozmikus tájolású, és része a Teremtésnek. Az életképi szintet ez strukturálja, és állandóvá teszi az időben. Téveszteni nem lehet, hisz a szerkezet előttünk van az égen, bármikor összevethető a történettel, ha különbség adódik, javítható.

A harmadik szint a Teremtő Ige szintje. Az Isteni tanításé, ami felderítendő, és beépítendő életformánkba. Ez az a szint, ami szerint a magyar ember minden időben tájékozódott. Minden népnek ez szerint kell mozognia az életben, és ez nekünk sikerült leginkább. Bár manapság az ország fele átállt a gonosz oldalra, jó reményeink vannak, hogy visszatérnek egyszer.

Nagy sorskérdésünk, hogy mennyire tudjuk életünkbe az Igazságot integrálni. Ez az a szint, ahol „Mátyás király meg az Öregember” fél szavakból is igaz szót értenek az azonos című mesében, az érdekurak meg a mondatokból egy szót sem.

Mátyás királyunknak jókora mesecsokra van, ugyanúgy, mint Szent László királyunknak, szerintem ugyanazért, mint neki. Szent királyunk volt Ő is.

A történelemtudomány azt mondja Mátyás királyunkról, hogy humanista szellemben nevelkedett, reneszánsz uralkodó, akinek latinján meglátszott a darabos magyar gondolkodás. (HÓMAN-SZEKFŰ, 1936)

Ne vitatkozzunk rögtön. Nézzük, mit mond a mítosz, a „Mátyás király és az igazmondó juhász” c. mesében.

A mese első olvasatában kiderül az életkép szintből, hogy hazudni semmiképp nem szabad, és vállalni kell a tetteket, ha már megcsináltuk. Mindannyian, mármint magyarok, azonnal tudjuk, hogy ez így helyes. Mem tudja azonban Mózes öt könyve, hiszen az ominózus almaevésnél Ádám Évára, Éva a kígyóra hárít, Izsáknak, az elaggot, megvakult apának, fia Jákób, Ézsaunak hazudja magát, és folytathatnám a sort. Tán 3000 éve adja a hamis magatartásmintát e könyv, Europának, a világnak.

Maradjunk tehát a magunk hagyományánál. Jobb így.

A mesében hat szereplőt találunk. Ez a burkus király, a lánya, Mátyás király, az aranyszőrü bárány, a fekete szőrű bárány, és az Igazmondó Juhász.

Kezdjük az aranyszőrü báránnyal.

Idegen párhuzamok is adódnak. Kezdjük messzebbről!

A héber mitológiában – ami erősen romlott, de felismerhetően a mezopotámiai szittya mitológia átvétele – a szőrzet Sámson fizikai erejét adja.(ZAKAR, 1973; Mózes öt könyve.)

A görög mitológiában, az aranygyapjú megszerzése Jason feladata, amit végre is hajt. E tantörténet analógiája a Lélekútnak, ahol a cél, Isten Igéjének megszerzése. Isten Igéje az Aranygyapjú. Ez szintén mezopotámiai szittya átvétel.

A magyar mitológiában az Aranygyapjú él, élő aranyszőrü bárány. Égi Bárány. Emberi közösség, az ember tökéletes, Istenközeli állapotában. A Teremtő Törvényességében Létezést jelenti, az ország és nép minden porcikájában.

Az aranygyapjú a tökéletes tiszta Isteni Igazság, a létezés minden területét sűrün átszövő legfőbb összetartó erő, amihez ártó szándék nem fér. Lásd az Aranyszőrü bárány c. mesében is. (BENEDEK, 1901) Tovább menve, teokráciában az állampolgár létfenntartásának, lelki üdvének, és az ország üdvének él, amihez a feltételeket az Istenkirály biztosítja. Az államforma, az életforma és a hit, egy nyomba esik.

Burkus király.

Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (KRITERION 1976) szerint

„1) burkus=porosz.(brandenburgus)

(Ugyanezt mondja Benedek Elek is.)

2) burkos, bukros=ágas.

Ballagi Mórnál (Heckenast, 1873):

„Burkus= porosz (brandenburgus)

mn. á.é. rossz, pajkos, vásott; pajkos gyerek.”

A Magyar Nyelv Szótára (Czuczor-Fogarasi, Pest, 1862.)

„BURKUS, fő- és mn. tt.burkus-t, tb.-ok. Általán am. Porosz, különösen brandenburgi. Adják e nevet lovaknak is. Burkusok ellen viselt hét esztendős háború. Mint melléknév a nép szájában am. Nyers, kemény természetű. Burkus gyerek, burkus ficzkó. A brandenburgicus szónak második alkatrészéből van elcsavarintva.”

A szótárkészítők eljárása nyomon követhető, a hasonló hangzású brandenburgusból „csavarintja” a burkust. Feltételezem, hogy nem a megfelelő szó lett csavarintva, mert szemlátomást nem jutunk túl az életképen.

A csavarintást mai nyelvhasználatunk is ismeri. Úgy mondom ki, hogy mást mondok ki, de mégis mindenki azt érti, amit gondolok.

A magyar mitológiában több helyen előfordul a „burkus” fogalom, így a Molnár Anna balladákban is:

„Mentek, mentek mendegéltek,

míg az burkusfához értek.

„Mentek, mentek mendegéltek,

míg az burkusfához értek.

Anna, Anna Molnár Anna

ülj le ide burkusfához!

Ülj le ide, nézz fejembe,

nézz egy kicsit a fejembe.” (KALLÓS, 1974)

A balladában szóba sem jöhet a burkus = brandenburgicus lehetőség. Nem illeszkedik. Azonban mitológiánkban a hősnek utat kell járnia, utána következik a próba helye, ahol a mesehős megkapja feladatát, amit a Teremtő Törvénye mentén kell megoldania. Errefelé adódhat a megoldás.

Ez a hely „az burkusfa”, erőteljesen és határozottan rámutatva. Tudom, hogy a Szent Istváni, Szent Lászlói törvények tiltják a régi Szent helyeken, a Szent Ligetekben való áldozást. Gyanítom, hogy rejteki megnevezés lappang az itteni burkus fogalomban. Feltétel, hogy az utalás a titokba avatottnak egyértelmű eligazítást adjon, valamint megfeleljen a „szent” fogalomkör kritériumainak is. Ha a szent ligetet rejteki módon akarom megnevezni, az lehet  „az burkusfa”, feltéve, ha van „áthallás” a rejtett fogalom felé.

Más oldalról erősíti gyanúmat a „fejbenézés” aktusa is. Ipolyinál a „boszorkányságróli nyomok” között, és a szkíta övcsaton (Pap Gábornál) találom meg. A „fejbenéző” az övcsaton a világot tápláló és ellenőrző szent személy, társaságában táltos, ló, ölükben földi személy. Az aktus a megmérettetés aktusa lehet, a teljes kitárulkozásé, a földi személy életének egy sarokpontjánál, sebesülésekor. Alkalmas-e a hazatérésre, Égbetérésre, vagy maradnia kell? A nyitott koronacsakra, közvetlen kapcsolat a Teremtővel. A „látók” ezt látják.

A fejbenézés tehát nem tetvészés, mint néhány elbutult, elvadult délibábos néprajzos tanítja, hanem valamiféle szent cselekvés, aminek a pontos jelentése ma már nem ismert, illetve még nem ismert újra.

Megint más oldalról (fejbenézés), a koponya teteje, a kegy-hely a kehely a kupa őseinknél, a szkítáknál és hunoknál szakrális tartalmakat hordozott, de Tibetben ma is hasonló hagyományokat találunk.(FORRAI, 1994) Ennek kendőzetlen megmutatása a legnagyobb bizalom gesztusa.

A Szent Ligetekbe az Ősökre emlékezni, a Jóistennel ügyes-bajos dolgokat intézni jártak eleink. Feltételezhetjük, hogy Nimród ősapánkra is emlékeztek, akit Bar Kusnak, a Kos Fiának is neveztek. Bar Kus mindössze egy betüre áll a burkustól. Ez az a bizonyos „csavarintás”, amiről előbb szó esett! Az áthallás adott.

Nimrud a szumír mitológiában NIB-ÚR, tehát Párduc-Úr jelentésű. Az Orion csillagkép jelöli az égen. Ez az ékírásos szövegekben NIB-SUBUR néven jelenik meg, jelentése, INNANA Leghűségesebb Vezére. Itt írásmódja megegyezik EN-LIL-el, a Fiú Istennel, de az Istent jelölő dingir(csillag) nélkül. Máshol Az Élet Égi Pásztora, vagy Égi Hűséges Pásztor. Tehát Jó Pásztor. Ő az első megvilágosodott, az első ember, aki befogadta Isten Igéjét. Ezt megerősíti Lehel Kürtjének vésete is. (TÓTH: LEHEL KÜRTJE, kézirat.) Nimród ősapánk tehát Istenfiú, a Szent fogalomkörbe tartozó. Mint az Élet Égi Pásztora segíti kései utódait.

A mesében Ő a Mennyei küldött, aki Mátyás királyunkat „próbálja”.

A szent ligetben, a burkusfánál, minden jobban látszik, Isten jelenlététől minden a valódi arcát mutatja. Itt észre vehető a hibás lépés, és jelen van minden segítség a korrekcióhoz.

Az ég Isteni szerkezete, a Világtojás két tengelye, karddá válik és lesújt a bűnösre. Megszűnteti a törvénytelen helyzetet, helyreállítja az Isteni Rendet a világban, Molnár Anna életében.

Balladánkban a „burkus” megmutatta igazi jelentését, az Atya, az Anya, és a Fiú szittya szentháromságában.

A Burkus Király a világot minden nap újra teremtő Jóisten küldötte, Nimród Ősapánk.

Az Igazmondó Juhász: az egyetlen létező Igazságot mondja, a Teremtő Isten Igazságát, mint minden igaz magyar ember, minden családfő.

Hermész Triszmegisztosznál Ő a Jó Pásztor, aki Isten báránykáit legelteti. Egy kis „csavarintással”, rejteki megnevezéssel, papi személy, a magyar ősvallásban. Nem véletlen tehát a suba és a cifraszűr szabása, formája, diszítése! Szakrális öltözet!

Miután már ismerjük az „aranyszőrü bárány” jelentését, tisztába jöttünk a „burkus” király jelentésével, érthető az Igazmondó Juhász és a Jó Pásztor azonossága, fogalmazzuk újra a mesét, ezek alapján, már „csavarintás” nélkül:

Meglátogatja Nimród Ősapánk, Isten követe, Mátyást, a jégen választott királyt, mert azt hallotta, hogy országát a Teremtő Isten Igéje szerint kormányozza. Az ellenőrzést elvégzi, és úgy találja, hogy valóban igaz a hír. Fele országát Mátyás királynak adja. Isten országfelére Mátyás király kinevezi az Igazmondó Juhászt, a Jó Pásztort királynak. A Mennyei küldött feleségül adja lányát, a Menyasszonyt, az Igaz mondó Juhászhoz.

Ez a mese rekonstruált, rövid története. De mondjuk ki azokat a tartalmakat is, amik a rekonstruált történetből következnek.

Magyarország valóldi államformája a szakrális királyság, államrendje a teokratikus államrend. Itt a földi királyságot az Égi Király, a Teremtő Isten támogatja. Mátyás alkalmatlan módon került trónra, jégen választották. Ezért kell a rejteki magyar szakrális hagyománynak megerősítenie a közfelkiáltást.

(A mesei tartalommal párhuzamos az esztergomi várkápolna kialakítása, a magyar királyok legbelső szentélye, amely félkőrhöz kapcsolódó négyszög alaprajzú. Az anyagi négyszöghöz az Isteni félkör kapcsolódik. BADINY, 1973)

Pontos analógiával kimondva, az égi támogatást kapja meg Mátyás király.

A rejteki magyar tradició kijelenti szent királynak Mátyás királyt, és ezt a korabeli médiában, a szájhagyományban közzéteszi!

Mátyás király tehát, szent király. Istenkirály.

A magyarság „aranyszőrű” hitét „feketeszőrűre”, szittya kereszténységét római kereszténységre cseréli el.

Mátyás király, Apostoli jogával, a Teremtő jóváhagyásával, az emberek kezébe teszi le a hit kötelességét Magyarországon!

A Jó Pásztor pedig Égi Asszonyt, Menyasszonyt kap feleségül.  Azóta is minden házasodó férfi. Ez szerint tiszteljük Asszonyainkat! Falvai Károly kutatásai szerint, nálunk azért csak a fiút nevezik gyereknek, mert a leánygyereket azonosnak tudjuk az anyával. (Falvai, 1998) Az azonosság Boldogasszonyig megy vissza! A sor kezdeténél, az Idők tövénél, szükségszerűen Boldogasszony áll!

Figyelemre méltó tény, hogy az asszonyok égi eredetét, a mezopotámiai szittyáknál is megtaláljuk, agyagtáblán. Ningirszu, Lagas város királya, a mennyből kapja feleségét, Bau-t. Mindez agyagtáblán, gyönyörű himnuszban rögzítve, a mai napig fennmaradt. (Páter Anton Deimel: Szumír nyelvi gyakorlatok, 47. lecke, Miskolc, 1996.)

Gondolhatnánk, hogy ami itt kiderül képtelenség.

De vegyük kézbe akármelyik néprajzi munkát, és sorjáznak elő, hogy a juhász suba szabás terve körtemplomot formáz, a cifraszűr háromhajós kereszthajós, szögletes szentélyzáródású katedrális alaprajzot, a tűzhely oltárt, a kemence templomot. Adventkor a „juhász”, a magyar ember, templomot épít magában, amibe beleszülethet a Világ Világossága.

Számolatlanul lehetne sorolni azokat a szokásokat és tárgyakat, meséket és balladákat, amik ennek a régi, tiszta, mély vallásosságnak a nyomai.

Már nem is tűnik akkora képtelenségnek. Amihez nyúlsz tradíciónkban, mindenhol kicsillan az aranygyapjú. (PAP,1993; MOLNÁR V.1995; MALONYAI,1906; ERDÉLYI,1976.)

A részeket az egész okán értelmes vizsgálni. Így egyéb tanulságok is adódnak.

A természettudományos gondolkodás bevezette az úgynevezett objektív gondolkozás, és objektív igazság fogalmát. Azóta úgy tünik, mintha igazság többféle is volna. Az anyagi világra ezek a fogalmak többnyire alkalmasak.

Az ember lelki, szellemi folyamatait, és pláne Istent ezzel a módszerrel viszont nem lehet megérteni.

Ennek a képtelen próbálkozásnak eredménye képpen az emberi gondolkozás mára teljesen kiürült, emberi, Isteni tartalmakat nem hordoz.

Igazság ma is Istennél van. Ezt az Igazságot az ember nem következteti a logikájával, hanem elfogadja, belátja szellemével, felismeri a lelkével. Ez az elfogadás az emberi létezés, a morál, és az etika fundamentuma.

Ennek hiányától az ember szenved. Ezt a hiányzó Igazságot közvetíti a mítosz tradicionálisan kultúránkban.

Erről a mítoszról mondja ma a tudományosság pejoratív éllel, hogy „vallási jellegü hitrege”, és helyezi a múltba, a felesleges kacatok közé.

Nem mondja azonban a tudományosság, hogy a születéstől a halálig, Istentől Istenig, utat járunk, mégpedig lelki és szellemi utat. És ez az út az egyetlen valódi feladatunk a világban. Ezért születünk e világra.

Ezért fontos a hagyomány az életünkben.

Azt se mondja a tudomány, hogy ahol ilyen közel van egymáshoz a kezdet és a vég, mint az ember életében, illuzórikus a múlttal és a jövővel lélektelenül foglalkozni.

Az élt nap a miénk, azt kell a legteljesebben megélnünk, minden hitünkkel, minden erőnkkel, minden tisztaságunkkal, minden tisztességünkkel.

Tradiciónk ezt modja, és ebben segít. Ezért fontos mitológiánk pontos megértése, és beépítése napi gondolkodásunkba.

A mese vizsgálatánál látszott, hogy a mítosz aktuális műfaj. Mesénk esetében ~1460 körül aktuális.

Ma nem találunk frissen keletkezett mítoszt látókörünkben. Nagy probléma, hisz lelkünk megfelelő táplálék híján van. A mítosznak minden esetben van szerzője. Ez funkcionálisan a mértékkiszabó rétegből kerül ki, tehát pap (PLATON, 1984).

Mai társadalmainkban az értelmiségi lenne, de az elmúlt 50 évben kultúrát veszített, aminek még nincs a tudatában (TÓTH, 1996.). Értelmiségi rétegünk ma alkalmatlan feladatára! Hacsak nem tudatos elárulóink?

A mértékkiszabó hivatásszerűen foglalkozik múlttal, jelennel, jövővel. Kiszabott mértéke ezerévekig kitart. Ezért kellett, és kell pusztulnia ma is idegen érdekek mentén, hiszen utat járó, strukturált gondolkodású, valódi értékrenddel bíró, Istent, Hazát, Családot tisztelő ember nem manipulálható, nem felhasználható, hanem a létezés Isteni keretein belül szabad és önálló.

Madách, Arany, Jókai, Tompa, József A. Nagy László még valódi mértékkiszabók voltak. Hőseik Isten igéje mentén mozognak, világunk teremtett rendjét állítják helyre, pontosan úgy, mint népmesehőseink. Az Ő értékrendjüket, a mi lelkünket próbálják szétmorzsolni a karintik, rejtők, konrádok és sokan mások is, amikor gúnyolják üzenetüket.

Itt az ideje megírnunk, megfestenünk, megfaragnunk mai mítoszainkat, hogy Isten Igéje újra frissen zenghessen lelkünkben.

Végül befejezésképp: Giorgio de Santillada és Hertha von Dechend: Hamlet Malma c. munkájukban összehasonlítják a világ majd’ összes mitológiáját. Legalább egy mitológia azonban kimaradt, és ez a magyar. Mitológiánk ismeretlen a világ szellemi élete számára. Ez mindaddig így lesz, amíg idegenekre hagyjuk kultúránk művelését. A mi dolgunk világnyelvekre fordítani mitológiánkat, és a kutatásaink eredményét.

Kiigazodik az elmúlt időszak lelki, szellemi torzulása. Mindannyian utat járunk. Ki előrébb van, ki hátrább. De mindnyájan ugyanonnan kapjuk, ugyanazt, ugyanazért. A szeretet dolgozik közöttünk. Vegyük már észre!

Bonyhád, 1997-1998

Előadás a III. Nemzetközi Őstörténeti Találkozón, Miskolcon, a Bölcsész Egyesületnél, 1998-ban.

Függelék:

Mátyás király meg az Igazmondó Juhász

Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király: Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van! Igaz – mondja Mátyás -, van nekem a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom, hogy az még sosem hazudott.  Mondja a burkus király: Én megmutatom, hogy fog hazudni! De – mondja Mátyás király – nem hazudik ez, olyan nincs! De én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy, hogy muszáj, hogy hazudjon. Fogadok akármibe, hogy nem hazudik – mondja Mátyás király. – Fele országomat odaadom. Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik – mondja a burkus király.

Jó, kezet fognak. Avval jó éjszakát mond a burkus király, és megy haza, a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába, és indult ki rögtön a tanyára, a juhászokhoz. Köszönti a juhászt. Az visszaköszönti: Isten hozta, király uram! Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok? Megismerem én a szaván, hogy maga király – mondja a juhász. Azt mondja a burkus király: Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszőrű bárányt. Jaj – mondja a juhász -, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király. Még több pénzt ígért neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek.

Hazamegy nagy búsan a burkus király a szállására, és csak búsul és búsul. Ott volt a lánya is.  Ne búsuljon – mondja az a lány -, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó színarannyal: én majd megcsalom! Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, jó mézesen, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szűkös a pénz! Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány. Addig-addig beszélt a lány, addig incselkedett, hogy végül megitták a bort is. De a lánynak kellett előbb inni belőle. Látni akarta a juhász nem tett-e valami étőt beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja: odaadja a bárányt, ha a lány hozzámegy rögtön feleségül. Pénz néki nem kell, mert pénze van elég. Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a lány a juhásznak: Nyúzd meg a bárányt, a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre! Megnyúzta a juhász. Hazavitte a lány nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No, örvendezett az apja, hogy a lánya meg tudta csalni a juhászt.

Eljött a reggel, búsult a juhász, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Indult a kastélyba, és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját reátette a botra. Elhátrált aztán tőle, meg feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében saját magának: Mi újság a tanyán? Mondta erre ő, a maga nevében:

Ott biz nincs más, csak az, hogy az aranyszőrű bárány elveszett: a farkas megette! Mikor kimondta, megijedt. Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna! Avval kivette a botját, és ment tovább a király kastélya felé. Ismét talált egy egérlyukat, ismét bele tette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot. Mi hír a tanyán. Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bedöglött a kútba. Hazudsz – vélte hallani a király hangját -, mert a többi is bedöglött volna. Ismét kivette a pálcáját, és ment tovább, a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, belétette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot. Mi újság a tanyán?

Ellopták az aranyszőrű bárányt. Hazudsz – mondta a király -, mert a többit is ellopták volna. Kivette most is a kalapját meg a botját, és ment tovább, Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült az asztalnál a lányával. Bemegy a juhász, és köszönti a két királyt és a lányt is. A bőrt már odavitte volt Mátyás királynak a burkus király, és most várták mind, hogy hazudik-e a juhász. Mert ha hazudott volna, Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát.  Mi újság a tanyán? – kérdi Mátyás király. Nincs semmi egyéb, mint hogy az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránnyal elcseréltem. Nagy volt Mátyás király öröme.  Hát hozd bé a bárányt! – mondja a juhásznak. De azt mondja a juhász: Ott ül középhelyt, a két király közt. Éljen! – mondta Mátyás király a juhásznak. Nem hazudtál! Ezért néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőle elnyertem. No – mondja a burkus király -, én is odaadom a lányom, úgyis megszerették egymást. És így lett a juhászból burkus király.

Molnár Anna

Az elcsalt feleség


Utcán sétál egy katona,
Mondá néki: „Molnár Anna!
Anna, Anna, Molnár Anna,
Gyere vélem, Molnár Anna!”

„Én nem menyek, te katona,
Kicsi fijam sír bűcsübe.
Kicsi fijam sír bűcsübe,
Jámbor uram ződ erdőbe.”

Mind azt írja levelibe,
Molnár Anna ül ölibe,
Mind azt írja levelibe,
Molnár Anna ül ölibe.

Addig csalta, csalogatta,
Hogy elcsalta Molnár Annát.
Addig csalta, csalogatta,
Hogy elcsalta Molnár Annát.

Mentek ketten, mendegeltek,
Míg az burkusfához értek.
Mentek ketten, mendegeltek,
Míg a burkusfához értek.

„Anna, Anna, Molnár Anna,
Ülj le ide burkusfához!
Ülj le ide, nézz fejembe,
Nézz egy kicsit a fejembe!”

Nézni kezde a fejibe,
Feltekinte burkusfáro,
Hát ott kilenc felakastva,
Tizedik az ő testvére.

Sírni kezde Molnár Anna,
Hol hótt meg az ő testvére,
Sírni kezde Molnár Anna,
Hol hótt meg az ő testvére.

„Mér sírsz magad, Molnár Anna?”
Kérdi, kérdi ja katona.
„Én nem sírok, te katona,
Elékerült egy kis felhő,

Elékerült egy kis felhő,
S abból cseppent egy csepp eső!
Elékerült egy kis felhő,
S abból cseppent egy csepp eső!”

„Anna, Anna, Molnár Anna,
Hágj fel ide burkusfára.”
„Én nem hágok, te katona,
Én nem szoktam fáro hágni.

Hágj fel magad, hogy lássam meg,
S utánad én es felhágok,
Hágj fel magad, hogy lássam meg,
S utánad én es felhágok!”

Fel es szeke ja katona,
Visszaejté éles kardját,
Sírni kezdett a katona.
„Anna, Anna, Molnár Anna,

Vesd fel ide a kardomat,
Vesd fel ide a kardomat!”
Ugy felvette keservébe,
Hogy elvágta gyenge nyakát.

Visszaese a katona,
Gondolkozik Molnár Anna,
Mit csináljon, merre menjen,
Lefelé-je, vagy felfelé?

Kibongolta a kabátját,
Felőtöze katonásan,
Katonása, káplárosan,
S elindula hazájábo.

Hát kint van a jámbor gazda.
Hát kint van a jámbor gazda.
„Jámbor gazda, jámbor gazda,
Adjál szállást éccakára!”

A jó Istené a szállás,
A jó Istené a szállás.”
Bé es mene Molnár Anna,
Hát ugy sír a kicsi fija.

„Jámbor gazda, jámbor gazda,
Messze van-e a korcsoma?”
„Messze sincsen, s közel sincsen,
Csak a falu közepibe.”

„Hozna nékem egy kupa bórt,
Hozna nékem egy kupa bórt!”
Én nem hozok te katona,
Mert meghal a kicsi fijam.

„A nem hal meg, jámbor gazda,
Nem hal meg, reja ügyelek!”
El es mene jámbor gazda,
S ott marada Molnár Anna.

Kibongolta dalamántját,
Megszoptatá kicsi fiját,
Ahogy szopott, úgy elaludt.
Ahogy szopott, úgy elaludt.

Hát úgy fut az jámbor gazda,
Most meghótt  a kicsi fija.
„A nem hótt meg, csak elaludt,
A nem hótt meg, csak elaludt.”

„Én istenem, mi az oka,
Három naptól se nem szopott,
Se nem szopott, se nem aludt,
Hogy tuda ő elaludni?”

Jámbor gazda, jámbor gazda,
Hazajönne Molnár Anna,
Megszidná-je, megverné-je,
Életibe felvetné-je?”

„Meg seszidnám, meg se verném,
Életibe fel se vetném,
Meg seszidnám, meg se verném,
Életibe fel se vetném.”

Kibongolá dalamántját.
„Jámbor gazda, jámbor gazda,
Én vagyok-e Molnár Anna.
Én vagyok-e Molnár Anna?”

Megrémült a jámbor gazda,
Hogy mit pacilt Molnár Anna.
Megrémült a jámbor gazda,
Hogy mit pacilt Molnár Anna.


Jegyzetek, gondolatok.

Néprajzunkban Istenes múlt lakik. Molnár Anna balladájában is vannak ilyen elemek. A népek mitológiáiban gyakran előforduló elem Amlodhi malma, Hamlet malma, Szampó stb. (Santillana-Dechend: Hamlet malma, Miskolc, 1995.)

Azokban a korokban amikor ezek a mítoszok születtek, a magok őrlésére kézi malmokat használtak. Ezek homorú alsó kőből és domború felsőből álltak, a felső kő forgatását egy, a kő szélén kialakított zsákfuratba behelyezett bottal végezték, amit hozzávetőlegesen 1 m magasságban, egy rögzített deszka furatán húztak keresztül. A bot így egy kúp palástja mentén mozgott őrléskor. Ha elképzeljük, hogy a föld bármely pontján állunk, szemünk sugarát a sarkcsillagra függesztjük, tekintetünk a Föld forgása okán, ugyanúgy kúppalást mentén mozog, mint a kézi malom forgató rúdja.

Pontos analógia. A régi ember ezzel a képzettel helyezte magát a teremtésen belülre, a Teremtő közelébe. Ahogy a Teremtő Isten „őrli” az időt a világmalmon, úgy őröljük mi is az életet, kézi malmunkon.

„Miképp a Mennyben, azonképpen itt a földön is.”

Mindkét esetben megélhetjük az egységet a teremtett világgal, Teremtőnkkel.

Életünkben ez a legfontosabb vezérelv.

Hamlet malma tehát megidézi a Teremtőt és a Teremtést egyszerre. El tudjuk képzelni, át tudjuk élni Istenszeretetünket és hálánkat, létezésünk okát. Ez a mitológiák funkciója!

Balladánkban Molnár Anna neve idézi meg a kereteket, és az élet egy valós eseményénél felmutatja a hibátlan Jézusi modellt.

A név mindkét eleme beszédes, de eddig csak a malom-molnár összefüggés világos.

Régebb korok Anyaistennőit, a Nagy Anyát, Anahitának, Inannának is nevezték a mezopotámiai szittyák. Az Anna keresztnév megidézi az anyát és az Istenanyát, Nagyboldogasszonyt.

A katona fogalom és szerepkör morális vonatkozásai kivételesek. Katona mivolta az embert kiveszi az élet morális kötelezettségei alól. Majdnem bármit megtehet, amit a hétköznapi ember nem. Mindezt azonban a közösségért, Isten Igazságáért kell tennie. Ez ad neki feloldozást az elkövetett tettekre. Ehhez kivételes lelki erő szükséges. Ez adja a katona tekintélyét. Önkéntes áldozatvállalás a közösségért, hatalmas lelki terhek felvállalása ez.

Egyet azonban a katona sem tehet meg! Nem fordulhat a közösség ellen, a Teremtő Törvényei ellen.

A sétáló katona nem a „helyén” van a laktanyában vagy a csatatéren, katonai fegyelemmel szabályzott körülmények között, hanem az utcán, civil minőségek, civil morál közepette, hatalmas tenkintéllyel övezetten. Személyes gyengesége azonban elsodorja, a közösség ellen cselekszik. Visszaél tekintélyével, és szétrombolja a strukturális alapegységet, a családot. „Miképp a Mennyben, azonképpen itt a földön is.”, a család Isteni szerkezet, a Mennyei Szentháromság földi mása a magyar hagyományban.

A katona cselekedete tehát törvénytelen a balladában. A világ Teremtett Rendje ellen fordult.

Törvényt ismerő és törvényt tisztelő is meginoghat a tekintély csábításától. Idő kell felismerni a helyzetet. Ha felismerjük, cselekednünk kell, haladéktalanul visszatérni a Teremtő Törvényéhez.

A burkusfa itt is a Mennyei Törvényesség letéteményese. Ugyanúgy a Teremtőhöz és az ősapához, Nimródhoz kötődik, mint előbb a mesében. Szent Életfaként, Istenfaként jelenik meg.

A lélek itt ismeri fel az úttévesztést, itt igényli a visszamenekülést, a Törvénybe. Törvénytelen állapotunkra legélesebben, itt ismerünk rá a burkusfánál, a szent ligetben, Isten jelenlétében, az Ő kegyelméből és erejéből támad fel lelkiismeretünk.

A lehulló kard is megidézi a Teremtőt, hisz a Világtojás két tengelye, kardot formál. A cselekvés törvényes lehetőségét, az önvédelem jogát és kötelességét a Teremtő Isten adta, adja, minden hagyomány így tanítja. A megtévedt él vele!

Cselekedete súlya alatt, nagy magányában, lelkiismertfurdalásában és elesettségében, az asszony az egyenruha védelmébe menekül, felveszi.

A huszár egyenruha kígyós díszítése, a zsinórozás, védelmet biztosít, segít a léleknek, a szörnyű, de törvényes tettek elviselésében.

A családba visszatéréssel, visszafogadással, megbocsátással, teljesedik ki a ballada mondani­valója, a Jézusi alapmodell.

A világ mítoszai igencsak töredékes és romlott formában maradtak fenn. A finnek több ezer töredékből, erősen vitatható módon rakták össze a Kalevalát. Indiában a Mahabharáta bár sokat megőrzött használható formában is, művelik ma is, de az is sokat romlott az időben.

A mienk szűztiszta, megérthető, aktuális is. Döbbenetes kérdés, igen nagy titok, hogy vesztettük el ezt az ismeretet az újabb idők folyamán. Az utolsó pillanatban gyűjtötték fel azt ami még meg volt.

A legélesebb szakadások amit látunk, 1301, 1496, 1514, 1526, 1541, 1686, 1711, 1789, 1849, 1867, 1914, 1920, 1945, 1948, 1957, 1990, 2002, 2006. Érzékelhető több korábbi is. Például Árpád, majd Szent István korában, 1301 után, Mátyás után, a török alatt, a Habsburgok alatt. Még csak sejtjük az okokat. Van remény, hogy kiderüljön valami, ami tovább visz, az Igazság felé. (Heribert Illig kutatásai az europai középkorról, Vass Csaba kutatásai a gazdaság szakrális vonatkozásairól bíztatóak.)

Valaha egy irányba esett a hit az életforma és az államforma nálunk. Istenkirályság voltunk. Theokrácia. Szent Koronánk a keresztény királyok királyának koronája. Árpádházi királyaink apostoli királyok.

A világ ma hanyatlik. Apokaliptikus időket élünk.

Minden nemzet kultúrája felszámolás alatt áll, a mienk is. Mindenütt ugyanaz a barbár ázsiai nomád horda, messianisztikus világlátásával, végzi meglehetősen szutykos, Istentelen, liberális-szociális, közösséglebontó, hagyományirtó munkáját. Pénzen vett lélekkufáraik a médiában tobzódnak, pusztítanak maguk körül, keverik a zavarost, míg gazdáik fosztogatnak.

Ne legyenek illúzióink. Rég tudjuk, hogy ott lakik az ördög, ahol az arany terem. Pénzközpontú világuk szükségszerűen a gonosz fészke.

Ebből kiút csak a Jó Isten irányában adódik, a mi kultúránk pedig alkalmas is, és képes is. Újra kell hát tanulnunk, mindenekelőtt. Ez a feltétele, hogy össze tudjunk rendeződni. Régi tudásunkat is össze kell rendezni, hogy mire véget ér a vég, a túlélőknek legyen mihez nyúlniuk, legyen mire támaszkod­niuk.

Addig is küzdenünk kell a Jó és gonosz harcában, következetesen a jó mellé állva, határozottan és keményen. Meg kell fonjuk korbácsunkat, és ki kell űzzük a kufárokat Atyánk templomából.

Fel hát népek Krisztusa, Magyarország!

A Jóisten nem azért adott szabad akaratot, hogy azután dogmákkal és szervezeti struktúrákkal korlátozza azt, hanem azért, hogy a változó világban, a példabeszédek mentén, mindenkor megtalálhassuk az utat hozzá. Ma e szükségszerűség látszik már. A mai  legrossz helyzetben is, a lehetőség adódik. Teremtő Istenünk segít bennünket.

Akit Isten ráteremtett e világra, annak jogot adott ennek az életnek a védelmére is. (Nem dobhatjuk oda a gonosznak, kűzdelem nélkül, nem szórhatunk gyöngyöt a disznók elé!)

Isten minden életet véd! Így nekünk is védenünk kell saját életünket, és minden életet, szélső esetben az életünk árán is, mint ahogy Jézus is tette.

A Jó csak így győzhet! Az életet kell szolgálnunk, nem a halált.

Az áldozatot nekünk kell meghoznunk ha szükséges, hogy az utánunk jövők létezhessenek. Ma ilyen időket élünk.

Tegyük meg hát kötelességünket mi is, ahogy elődeink megtették.

Bonyhád, 2005. június 29.- 2007. április 3.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s